A Suttogó

A suttogó lények a természet kiismerhetetlen lényei. Királyságunk a 2270-es években kapott legelőször jelet eme bestiák létezéséről. Először csak páran, főleg vadászok, és kisebbségiek állították, hogy látták a lényeket, majd egyre inkább megmutatkoztak az idő múlásával. 2276-ban több felderítő csapatot küldtek a városhatáron túli, lakatlan területekre. Az osztagok hetekig keresték a fenevadat, mire rátaláltak az első példányra. A 6. osztag vezetője a keresés 19. éjszakáján, a szabályoknak ellen téve, az osztag többi tagjától távol vetette meg nyughelyét éjszakára. A kapitány, akit jelen esetben nem nevezünk meg, rémálmokról számolt be. Önmagában ez nem átlagon felüli, azonban a kapitány elmondása szerint a rémálmokból több volt, már-már megszámolhatatlan mennyiségű, és mindegyik alkalommal a parancsnok látta a saját halálát, az ő szavait idézve „változatos módokon”.
Amikor a kapitányt reggel megtalálta az osztag többi tagja, az sokkos állapotban volt, és a kihűlés tüneteit produkálta, annak ellenére, hogy nem volt híján ágyneműnek, és az osztag többi tagján még csak előjelei sem mutatkoztak a betegségnek.
Ahogy a csapat tagjai talpra segítették vezérüket, a távolban egy „árnyékba burkolt figurát” láttak. Az alak nem volt messzebb 60 méternél, de a csapat összes tagja, aki látta az ismeretlen lényt, azt állította, hogy a lény, amit láttak, nem rendelkezett arccal.
Az osztag kapitánya kijelentette, hogy a mai napig emlékszik az összes álomra, méghozzá részletpontosan. Az akadémia tanulói komolyabban kikérdezték az álmokról, és a kapitány elmondása szerint, - már ha hiszünk neki – a lény, amit az osztaga aznap reggel látott, minden álomban központi szerepet játszott.
A kutatások elkezdődtek a lények után, amik a jelek szerint megszaporodtak, mivel az első tényleges találkozás után egyre többen tettek bejelentést gyanús alakokról, amint a házoktól látótávolságban állva befele néznek esténként. Akárhogy is, a jelenések reggelre mindig eltűntek.
Uralkodónk az Alighieri családhoz fordult segítségért. A családfő, Thomas Alighieri – elismert fizio-biológus – különös álmokról faggatta az érintetteket, ezel kiszűrve a blöffölőket. Akik története igaznak bizonyult, azokat a professzor megfigyelés alá helyeztette.
A mai napokra már pontosabb képünk van a lényről:
A felépítése emberszerű, feje nagyobb, mint az emberé. Arca nincsen, így nem tudjuk, hol helyezkednek el az érzékszerveik. Többek szerint, akik közelebbről vélték látni a fenevad testét, a szörny feje közvetlen a mellkasából nő ki, nyakkal egyáltalán nem rendelkezik. A fejét, és a testét összekötő hústömegben valószínűleg egy függőleges irányban nyíló száj húzódik – ketten is látták táplálkozni egy sikátor mélyén. További információkkal rendelkezőket a mai napig fogad az Alighieri család bármely tagja.

A Banshee

A neve a cigánylegendákból ismert Visítószellemével függ össze. A Banshee-t pár évvel a Suttogók feltűnése után észlelték először. Egy, a Dr. Alighieri által egy élő Suttogó befogására összeszervezett csapat találkozott szembe vele először. A csapatot maga a doktor vezette, mondván, saját szemével akarja látni a bestiát. A városhatáron kívülre merészkedtek, ahol a Suttogók származási helyét feltételezték. A professzor elmondása szerint túl hamar találtak rá a példányra – ő többet nem nyilatkozott nekünk. A másodparancsnokot kérdeztük, aki közvetlen a professzor mögött állt, így ő volt a legközelebb a csapatból. Elmondása szerint a professzor a lény láttán először elmosolyodott, majd parancsot adott a katonáknak fegyvereik letevésére, miközben ő egyre jobban közelített az ismeretlen lényhez. Amikor csak négy lépésnyire volt, a mindaddig mozdulatlan lény fekete füstüt eresztett ki a bőréből, és a felnyílt szájából másodpercek alatt végtagok törtek elő. A csapat minden tagja kihalgatásra került, és a leg reálisabb információkat összegyüjtve alkottuk meg a lény képét.
A Banshee nyomokban sok hasonlóságot mutat az átlagos Suttogókkal. Ha fenyegetve érzi magát, fekete füstöt áraszt magából. Testében négy, szarus csontban végződő hegyes csáp-végtag helyezkedik el. Ebből következtethető, hogy a fenevad nem rendelkezik belső szervekkel, különben a belső végtagok lehetetlenné tennék azok rend-szerű elhelyezkedését. A végtagok minden kétséget kizáróan a lény szájából törnek elő, aminek fekete füst az előjele. A végtagok egyszeresen tagoltak, akár a szöcske lábai. Karmaik megbecsült hossza 140 cm, azaz, egy felnőtt férfi magasságának háromnegyede. A teljes, kinyújtott láb becsült hossza két méter. A karmokban végződő végtagok mindegyike a lény elé irányul a felnyílás pillanatában, és valószínű, hogy nem sokkal nagyobb a mozgásterük. A Banshee-ket egyenlőre nem látták a határ közelében, a Suttogókkal ellentétben, bár azok is csak a főváros határáig merészkedtek.
Uralkodónk elrendelt egy fal felhúzását a város köré, ami kívül tartja a támadásra, és mászásra képtelen Suttogókat. A Banshee képességeiről nem sokat tudunk, de a támadási képességei biztosak. A Banshee faja rendkívül ritka, és csak a városon kívüli Nagy Pusztaságban látták, épp ezért a fal nem csak a lényeket tartja kint, de a kíváncsi lakosokat bent.
A város jelenlegi elhagyása csak hivatalos engedéllyel lehetséges.

Részlet, Jackes McVaiure Filozófiumából

- A Leviatán

A Leviatán egy gigantikus teremtése a természetnek. Pusztán a kinézete elég ahhoz, hogy az ember tudja, ő az egyetlen, és első ilyen a világon. Az óceánok legmélyebbikében lakozik, egy szakadék mélyén, lent a fenéken. Bőre hártyás, és piszkos-fehér. A teste alakja olyan, mint a cápáé, laposságát tekintve, ám nem oldalró, hanem felülről lapított. Két végtagja a nyakszirtjéből előnövő hatalmas kiegészülés, amelyek végén két, lapított uszony válik el. A Leviatán ezeket képes összehúzni, így éles csápokká növeszteni ujjszerű kinövéseit, melyeket a tengerészek okkal félnek. Nem egy mesélt már, hogy a hajója szabályosan több darabra lett vágva, mielőtt elsüllyedt volna.
A Leviatán teste uszonyban végződik. Kétfelé nyílik az egy uszonya. A felső szárnya hegykébb, életlenebb, mint az alatta lévő, hosszú, és hegyes al-farok.
A Leviatán hossza ismeretlen, de a tengerészek elmondása alapján kétszer lehet akkora, mint királyságunk legdicsőbb zászlóshajója, a Szent Arachel – isten áldja.
A Leviatán karjainak mérete nagyjából harmada lehet a teljes test hosszának. A szörnyetegnek aránytalanul széles, és lapos szája van. Felülről, és alulról apró fogak szegélyezik az, melyek majdnem embermagasságúak, formályuk pedig ívelt. A szája két oldalán csápok gyökereznek, melyekkel feltehetőleg a hajók oldalát ragadja meg, hogy a szájába ránthassa azokat.
A Leviatán fejét két szempár díszíti, orrnyílásai nincsenek. Szeme mérete akár egy kocsi kereke. Szénfekete, dülledő pontok, a fej két oldalán. Ez a mélytengeri életre enged következtetni.
A Leviatán egy kifoghatatlan bestiája a tengereknek. Mindenki óvakodjon tőle, ki vízre száll! Ha halljátok a visító szellemek hangját, ami a tengerből árad körülöttetek, ha látjátok a víz tó-méretű feketedését, amint meghalljátok az első reccsenését a hajó fájának, tudjátok, hogy ritkás az esély a túlélésre!

A Leviatán ördögi bestia, ami az óceán legmélyén fészkel.
Óvakodj a mély vizek felé merészkedésről!
Halál vár ott rád, vagy örökös borzongás!

Élt egyszer, egy borús, sötét vidéken egy magányos varjú. Nem voltak barátai, nem volt családja. Ez a magányos varjú egy sötét kis fa ágai között élte az életét. Minden nap arra gondolt, „Hm, vajon hol lehetnek a társaim?” A varjút zaklatta a magánya, úgyhogy elhatározta, hogy elkezd beszélgetni valakivel. Nem akadt sok beszélgetőpartnere a kopár, ködös pusztaságon, így a választása az egyetlen közeli dologra esett, ami kicsit is hasonlított a maga alakjára. A magányos varjú barátra lelt, de nem maradtak sokáig jó viszonyban.
Ahogy a varjú kezdett kifogyni a táplálékból, úgy kezdett egyre jobban sóvárogni rá. Az esze teljesen megzavarodott. A nyakát oktalan tekergette jobbra, balra. Úgy nézett, mint a zsugori ember a frissen vert aranyra. Egy nap azonban a varjú tápláléka elfogyott, és amaz annyira bele volt betegedve, annyira összeszorította a szívét a kétségbeesés, hogy térdére zuhant, s könyörgött az egyetlen barátjának, a kiszáradt, oszló emberi testnek, hogy segítse meg. Hogy juttasson neki táplálékot. Azonban a felmarjúdott ajkak egy centit sem mozdultak. A szemek nyitottak, és hófehérek voltak, ahogy üresen bámultak az összetört, magányos lényre. A varjú egyre csak szólongatta egyetlen barátját, „Kérlek, drága cimborám, ne hagyj most magamra! Csak egy keveset adj, még ha romlott, is megteszi!”, de a test olyan élettelen volt, mint az aszott körte.
A varjú szeme vérben forgott; „Így hát, így állunk? Annyi idő, törődés, és kedvesség után most csak úgy félrecsapod a könyörgő szárnyamat? Nem ám! Azt már nem, egykori cimborám! Azt már nem hagyom megtorlatlan!” Így szólt, és elkezdte átütni a lágy bőrt, a szenes húst, a repedezett csontokat. A varjú így szedte darabokra egykori barátját, majd, miután végzett, mélyen a maradványokba túrt, és bosszúvágytól rángó tagjaival tépkedni kezdte a foszlányokat, és mindet a szájába tömte. Amíg el nem fogyott minden.
A varjú ekkor átengedte magát a sötétségnek. Tarka tollai mind megfeketedtek, mintha tintába mártották volna. Szeme pupillája hatalmas kerek lett, fekete, mint az ében. Apró, hegyes csőre meghosszabbodott, és elsötétült. A szegény, magányos varjú egyedüli lélek lett, és látván, hogy már rajta kívül nincs senki a pusztán, a feketéllő füstben, az örök sötétségben, fellebbentette a szárnyait, és tovább ált. A magányos varjú így választotta sorsul az örök magányt.