Élt egyszer, egy borús, sötét vidéken egy magányos varjú. Nem voltak barátai, nem volt családja. Ez a magányos varjú egy sötét kis fa ágai között élte az életét. Minden nap arra gondolt, „Hm, vajon hol lehetnek a társaim?” A varjút zaklatta a magánya, úgyhogy elhatározta, hogy elkezd beszélgetni valakivel. Nem akadt sok beszélgetőpartnere a kopár, ködös pusztaságon, így a választása az egyetlen közeli dologra esett, ami kicsit is hasonlított a maga alakjára. A magányos varjú barátra lelt, de nem maradtak sokáig jó viszonyban.
Ahogy a varjú kezdett kifogyni a táplálékból, úgy kezdett egyre jobban sóvárogni rá. Az esze teljesen megzavarodott. A nyakát oktalan tekergette jobbra, balra. Úgy nézett, mint a zsugori ember a frissen vert aranyra. Egy nap azonban a varjú tápláléka elfogyott, és amaz annyira bele volt betegedve, annyira összeszorította a szívét a kétségbeesés, hogy térdére zuhant, s könyörgött az egyetlen barátjának, a kiszáradt, oszló emberi testnek, hogy segítse meg. Hogy juttasson neki táplálékot. Azonban a felmarjúdott ajkak egy centit sem mozdultak. A szemek nyitottak, és hófehérek voltak, ahogy üresen bámultak az összetört, magányos lényre. A varjú egyre csak szólongatta egyetlen barátját, „Kérlek, drága cimborám, ne hagyj most magamra! Csak egy keveset adj, még ha romlott, is megteszi!”, de a test olyan élettelen volt, mint az aszott körte.
A varjú szeme vérben forgott; „Így hát, így állunk? Annyi idő, törődés, és kedvesség után most csak úgy félrecsapod a könyörgő szárnyamat? Nem ám! Azt már nem, egykori cimborám! Azt már nem hagyom megtorlatlan!” Így szólt, és elkezdte átütni a lágy bőrt, a szenes húst, a repedezett csontokat. A varjú így szedte darabokra egykori barátját, majd, miután végzett, mélyen a maradványokba túrt, és bosszúvágytól rángó tagjaival tépkedni kezdte a foszlányokat, és mindet a szájába tömte. Amíg el nem fogyott minden.
A varjú ekkor átengedte magát a sötétségnek. Tarka tollai mind megfeketedtek, mintha tintába mártották volna. Szeme pupillája hatalmas kerek lett, fekete, mint az ében. Apró, hegyes csőre meghosszabbodott, és elsötétült. A szegény, magányos varjú egyedüli lélek lett, és látván, hogy már rajta kívül nincs senki a pusztán, a feketéllő füstben, az örök sötétségben, fellebbentette a szárnyait, és tovább ált. A magányos varjú így választotta sorsul az örök magányt.